FEKETE-FEHÉR

Ilyen címet csak az tud adni bárminek is, aki képes akciófilmeken is könnyezni. No meg én. És persze kell hozzá a halál, ami ismét elsuhant mellettem, de nem én kellettem neki most sem, hanem egy barát. De ne tarts a következő soroktól Tamás, nem nekrológ lesz ez, hanem inkább valamiféle vallomás. Suli(k)ról, Retyezátról, konyha- és a kocsmaasztalról, vagy a csóré tyúkbelekkel összebogozott, de kitűnően működő zenegépről...

Emlékképek, élmények kavarognak bennem most, miközben utolsó utadra készítenek. Kikészít ez is, miként az is meglehetősen kikészített, hogy miért kell órákat feküdnünk a szentpáli tavak partján távcsővet ragasztva a szemüregünkbe, s várni, hogy most akkor közelebb úszik-e az a büdös réce vagy sem. Különösen azért, mert én amúgy sem tudtam megkülönböztetni őket. Mondtam is: baszd meg, én mindjárt idefagyok. Te meg erre: ne pofázz, baszd meg, figyeld a récét! És figyeltük - 12-13 évesen.

Húztál, vonszoltál magaddal erdőn-mezőn-hegyeken, amit igencsak jól tettél, különben csenevész kamaszként a négy fal között csapott volna agyon a 220, miközben apám elektroncsöves rádióját bütykölöm, hogy hátha megszólal már végre belőle a Szabad Európa Rádió, Cseke László és zenés műsora.

Barlangokat jártunk a Nyugati-Kárpátokban, és kergettük a zergéket a Retyezátban utolsó, szétrágott csomag cigink miatt átkozódva. Te faragtál belőlem, a panelcsótányból természetjáró és természetkedvelő embert. Sosem köszöntem meg.

Nem kértem sosem, de te akkurátusan ügyeltél arra is, hogy napirenden legyek a legújabb Pink Floyd lemezzel, másoltad a kazettákat, hogy bőgethessem a Judas Priest-et - anyámék nagy örömére. Te határoztad meg zenei műveltségem(?) alapjait is. Sosem köszöntem meg.

És ó, a nők... Már rég túl voltál az első bombázón, amikor én még azon zsörtölődtem reggelenként, suliba menet, hogy né, még sehol az a kurva folt a gatyámon. Te meg a sokatlátott macsó derűjével nyugtattál: csak semmi pánik, jön az, ne félj! És középiskolásként átütemezted a reggeli indulást, csak hogy be tudjunk sorjázni minden reggel a lány mögé, aki nekem veszettül tetszett. S aki mellesleg ma társam és gyerekeim anyja. Sosem köszöntem meg.

Aztán jött '89, szétrepültünk, szétváltak útjaink. Évekig nem találkoztunk, de amikor igen, ugyanott folytattuk, ahol abba se hagytuk. Akkor is, amikor már bedarált a gépszíj. Először, másodszor, sokadszor. Bolyongtál, mint egy eltévedt fogaskerék, melyet lassan, de biztosan darabokra tör a gép.

Kértél, igen, kértél néha egy kis olajat, de az mindig vagy túl sűrűnek, vagy túl hígnak bizonyult. Egyre nagyobb darabok törtek le belőled, de sosem hagytad-tűrted igazán, hogy villáskulccsal rádrontsanak. Én meg nem voltam hajlandó ápolónőt játszani neked, hiszen nem az volt a kulcs. Mondtam is.

Utolsó találkozásunkkor már tudtad. Mondtad is: a gép teljesen bedöglött, hiába nyikorog és fülsértő, külső javítás már nem segíthet. Jön a vég, már csak ki kell várni. Erre koccintottunk. Ma temetünk.

Ha fekete holló hangját hallom a magasban, mindig eszembe jutsz Corvus corax...

Tamás fotói: Szomorúfűz, Album