FEKETE-FEHÉR

Hát a mai napra nem panaszkodhatom, többen hívtak, egyfélék. Udvarhelyről és Budapestről is. Keresett "faszszopó" lettem (idézet Versace-tól, alias Barabás Róberttől), de Szigyártó Szabolcs is felhívott, valamint nevezett Csiga is egy budapesti utcai telefonról.

Elöljáróban: a lényeget nem értik a fiúk. Mégpedig azt, hogy nem mindenütt és mindenkinél úgy működnek a dolgok, ahogyan az ő világukban. Nekik is vannak személyiségi jogaik, igen, próbálom is tiszteletben tartani, de az nem működik, hogy azért ne írjunk valakiről és viselt dolgairól, mert levadássza a családomat, és az egész budapesti alvilágot rám küldi. Ha ezt megteszik ma velem, holnap ugyanúgy megtehetik veled is. Ja, abban reménykedsz, hogy veled ez nem történik meg? Tedd azt, de emlékezz majd erre, ha te leszel a következő áldozatuk!

Elvesztették a kontrollt a fiúk, mert nem az a kérdés, hogy engem megtalálnak-e vagy sem, hanem az, hogy ezt meddig tehetik következmény nélkül? Az a kérdés, hogy lehetsz bárki, megállsz-e a gyalogátjáró előtt csicsás autóddal, hogy a babakocsis édesanya nyugodtan átkelhessen? Az a kérdés, hogy lefejelhetsz-e valakit csak azért egy benzinkútnál, mert nem tetszik az arca? Az a kérdés, hogy eltörheted-e a bokáját bárkinek is csak azért, mert úgy gondolod, ez neked szabad? Az a kérdés, hogy saját lányod óvodatársának az apját is elvered-e, ha úgy hozza a kedved?

Az a kérdés, hogy ha egy közösségben élsz, rád, rátok is vonatkozik-e az a magatartási minimum, hogy csak szórakozásból, mivagyiságból nem élsz vissza fizikai erő(fölénye)ddel, vélt vagy valós rendőrségi kapcsolataiddal csak azért, mert neked olyan is van.

Ezek a valódi kérdések, nem az, hogy ki kit tud leütni, levadászni, megfenyegetni vagy amit akartok.

Nos, szomorúan jelentem be, hogy nem kerültök le a honlapról. Ami eddig megjelent, az mindaddig fennmarad, amíg bíróság  másként nem dönt. Lám, vannak jogaitok, éljetek vele, de először nyugodjatok meg.

Ráadásul, a célom nem az, hogy bárkit tönkretegyek, nem. Ahhoz, hogy napirendről lekerüljetek, elég, ha parancsoltok magatoknak. Ha írtok akár ide, akár a helyi sajtóba két-két sort arról, hogy ezután tartózkodtok az értelmetlen erőszakos cselekményektől. Ennyi, amit el akarok érni.

És ezt azért becsüljétek meg, mert mi lenne, ha azután kezdenék nyomozni, hogy vajon miből is lógatjátok például Bora-Borán a lompost. Szóval, csak higgadtan, ha kérhetlek! S máskor ne a saját mobilotokról hívjatok!

Kedves Versace, alias Barabás Róbert, nagyon furcsának találom, hogy családosként te a családomat is fenyegeted. Ha hazamész, hogy nézel a gyereked szemébe? Hm? Így hát kérlek, hagyjuk ki a családot a dologból, engem megtalálsz munkaidőben a Magyar Nemzet szerkesztőségében (cím: 1089 Budapest, Üllői út 102., a mobilszámom már ismered).  

De továbbra is tollat ragadhattok, és megírhatjátok, hogy miért tartjátok rágalmazásnak az itt megjelenteket. Természetesen közlöm, s még csak megjegyzést sem fűzök hozzá.

És mindazoknak, akik még mindig nem értik, miért is foglalkozom ilyen ügyekkel, hát megismétlem: mert nem akarok olyan világban élni, ahol az erőszak és a félelem határozza meg mindennapjainkat. Sem hős, sem bátor, sem vakmerő nem vagyok. Egy egyszerű ember vagyok, aki hiszi, hogy újságíróként vannak kötelezettségei, többek között az, hogy higgyen annak helyességében, amit tesz. Ha tévedek, beismerem, de nem azért, mert holmi telefonokat, netán verést kapok. Na ne vicceljetek!

Ui.: A rendőrségi feljelentést természetesen megteszem itt is, ott is.
 

Ilyen címet csak az tud adni bárminek is, aki képes akciófilmeken is könnyezni. No meg én. És persze kell hozzá a halál, ami ismét elsuhant mellettem, de nem én kellettem neki most sem, hanem egy barát. De ne tarts a következő soroktól Tamás, nem nekrológ lesz ez, hanem inkább valamiféle vallomás. Suli(k)ról, Retyezátról, konyha- és a kocsmaasztalról, vagy a csóré tyúkbelekkel összebogozott, de kitűnően működő zenegépről...

Emlékképek, élmények kavarognak bennem most, miközben utolsó utadra készítenek. Kikészít ez is, miként az is meglehetősen kikészített, hogy miért kell órákat feküdnünk a szentpáli tavak partján távcsővet ragasztva a szemüregünkbe, s várni, hogy most akkor közelebb úszik-e az a büdös réce vagy sem. Különösen azért, mert én amúgy sem tudtam megkülönböztetni őket. Mondtam is: baszd meg, én mindjárt idefagyok. Te meg erre: ne pofázz, baszd meg, figyeld a récét! És figyeltük - 12-13 évesen.

Húztál, vonszoltál magaddal erdőn-mezőn-hegyeken, amit igencsak jól tettél, különben csenevész kamaszként a négy fal között csapott volna agyon a 220, miközben apám elektroncsöves rádióját bütykölöm, hogy hátha megszólal már végre belőle a Szabad Európa Rádió, Cseke László és zenés műsora.

Barlangokat jártunk a Nyugati-Kárpátokban, és kergettük a zergéket a Retyezátban utolsó, szétrágott csomag cigink miatt átkozódva. Te faragtál belőlem, a panelcsótányból természetjáró és természetkedvelő embert. Sosem köszöntem meg.

Nem kértem sosem, de te akkurátusan ügyeltél arra is, hogy napirenden legyek a legújabb Pink Floyd lemezzel, másoltad a kazettákat, hogy bőgethessem a Judas Priest-et - anyámék nagy örömére. Te határoztad meg zenei műveltségem(?) alapjait is. Sosem köszöntem meg.

És ó, a nők... Már rég túl voltál az első bombázón, amikor én még azon zsörtölődtem reggelenként, suliba menet, hogy né, még sehol az a kurva folt a gatyámon. Te meg a sokatlátott macsó derűjével nyugtattál: csak semmi pánik, jön az, ne félj! És középiskolásként átütemezted a reggeli indulást, csak hogy be tudjunk sorjázni minden reggel a lány mögé, aki nekem veszettül tetszett. S aki mellesleg ma társam és gyerekeim anyja. Sosem köszöntem meg.

Aztán jött '89, szétrepültünk, szétváltak útjaink. Évekig nem találkoztunk, de amikor igen, ugyanott folytattuk, ahol abba se hagytuk. Akkor is, amikor már bedarált a gépszíj. Először, másodszor, sokadszor. Bolyongtál, mint egy eltévedt fogaskerék, melyet lassan, de biztosan darabokra tör a gép.

Kértél, igen, kértél néha egy kis olajat, de az mindig vagy túl sűrűnek, vagy túl hígnak bizonyult. Egyre nagyobb darabok törtek le belőled, de sosem hagytad-tűrted igazán, hogy villáskulccsal rádrontsanak. Én meg nem voltam hajlandó ápolónőt játszani neked, hiszen nem az volt a kulcs. Mondtam is.

Utolsó találkozásunkkor már tudtad. Mondtad is: a gép teljesen bedöglött, hiába nyikorog és fülsértő, külső javítás már nem segíthet. Jön a vég, már csak ki kell várni. Erre koccintottunk. Ma temetünk.

Ha fekete holló hangját hallom a magasban, mindig eszembe jutsz Corvus corax...

Tamás fotói: Szomorúfűz, Album