FEKETE-FEHÉR

Hát a mai napra nem panaszkodhatom, többen hívtak, egyfélék. Udvarhelyről és Budapestről is. Keresett "faszszopó" lettem (idézet Versace-tól, alias Barabás Róberttől), de Szigyártó Szabolcs is felhívott, valamint nevezett Csiga is egy budapesti utcai telefonról.

Elöljáróban: a lényeget nem értik a fiúk. Mégpedig azt, hogy nem mindenütt és mindenkinél úgy működnek a dolgok, ahogyan az ő világukban. Nekik is vannak személyiségi jogaik, igen, próbálom is tiszteletben tartani, de az nem működik, hogy azért ne írjunk valakiről és viselt dolgairól, mert levadássza a családomat, és az egész budapesti alvilágot rám küldi. Ha ezt megteszik ma velem, holnap ugyanúgy megtehetik veled is. Ja, abban reménykedsz, hogy veled ez nem történik meg? Tedd azt, de emlékezz majd erre, ha te leszel a következő áldozatuk!

Elvesztették a kontrollt a fiúk, mert nem az a kérdés, hogy engem megtalálnak-e vagy sem, hanem az, hogy ezt meddig tehetik következmény nélkül? Az a kérdés, hogy lehetsz bárki, megállsz-e a gyalogátjáró előtt csicsás autóddal, hogy a babakocsis édesanya nyugodtan átkelhessen? Az a kérdés, hogy lefejelhetsz-e valakit csak azért egy benzinkútnál, mert nem tetszik az arca? Az a kérdés, hogy eltörheted-e a bokáját bárkinek is csak azért, mert úgy gondolod, ez neked szabad? Az a kérdés, hogy saját lányod óvodatársának az apját is elvered-e, ha úgy hozza a kedved?

Az a kérdés, hogy ha egy közösségben élsz, rád, rátok is vonatkozik-e az a magatartási minimum, hogy csak szórakozásból, mivagyiságból nem élsz vissza fizikai erő(fölénye)ddel, vélt vagy valós rendőrségi kapcsolataiddal csak azért, mert neked olyan is van.

Ezek a valódi kérdések, nem az, hogy ki kit tud leütni, levadászni, megfenyegetni vagy amit akartok.

Nos, szomorúan jelentem be, hogy nem kerültök le a honlapról. Ami eddig megjelent, az mindaddig fennmarad, amíg bíróság  másként nem dönt. Lám, vannak jogaitok, éljetek vele, de először nyugodjatok meg.

Ráadásul, a célom nem az, hogy bárkit tönkretegyek, nem. Ahhoz, hogy napirendről lekerüljetek, elég, ha parancsoltok magatoknak. Ha írtok akár ide, akár a helyi sajtóba két-két sort arról, hogy ezután tartózkodtok az értelmetlen erőszakos cselekményektől. Ennyi, amit el akarok érni.

És ezt azért becsüljétek meg, mert mi lenne, ha azután kezdenék nyomozni, hogy vajon miből is lógatjátok például Bora-Borán a lompost. Szóval, csak higgadtan, ha kérhetlek! S máskor ne a saját mobilotokról hívjatok!

Kedves Versace, alias Barabás Róbert, nagyon furcsának találom, hogy családosként te a családomat is fenyegeted. Ha hazamész, hogy nézel a gyereked szemébe? Hm? Így hát kérlek, hagyjuk ki a családot a dologból, engem megtalálsz munkaidőben a Magyar Nemzet szerkesztőségében (cím: 1089 Budapest, Üllői út 102., a mobilszámom már ismered).  

De továbbra is tollat ragadhattok, és megírhatjátok, hogy miért tartjátok rágalmazásnak az itt megjelenteket. Természetesen közlöm, s még csak megjegyzést sem fűzök hozzá.

És mindazoknak, akik még mindig nem értik, miért is foglalkozom ilyen ügyekkel, hát megismétlem: mert nem akarok olyan világban élni, ahol az erőszak és a félelem határozza meg mindennapjainkat. Sem hős, sem bátor, sem vakmerő nem vagyok. Egy egyszerű ember vagyok, aki hiszi, hogy újságíróként vannak kötelezettségei, többek között az, hogy higgyen annak helyességében, amit tesz. Ha tévedek, beismerem, de nem azért, mert holmi telefonokat, netán verést kapok. Na ne vicceljetek!

Ui.: A rendőrségi feljelentést természetesen megteszem itt is, ott is.
 

Ilyen címet csak az tud adni bárminek is, aki képes akciófilmeken is könnyezni. No meg én. És persze kell hozzá a halál, ami ismét elsuhant mellettem, de nem én kellettem neki most sem, hanem egy barát. De ne tarts a következő soroktól Tamás, nem nekrológ lesz ez, hanem inkább valamiféle vallomás. Suli(k)ról, Retyezátról, konyha- és a kocsmaasztalról, vagy a csóré tyúkbelekkel összebogozott, de kitűnően működő zenegépről...

Emlékképek, élmények kavarognak bennem most, miközben utolsó utadra készítenek. Kikészít ez is, miként az is meglehetősen kikészített, hogy miért kell órákat feküdnünk a szentpáli tavak partján távcsővet ragasztva a szemüregünkbe, s várni, hogy most akkor közelebb úszik-e az a büdös réce vagy sem. Különösen azért, mert én amúgy sem tudtam megkülönböztetni őket. Mondtam is: baszd meg, én mindjárt idefagyok. Te meg erre: ne pofázz, baszd meg, figyeld a récét! És figyeltük - 12-13 évesen.

Húztál, vonszoltál magaddal erdőn-mezőn-hegyeken, amit igencsak jól tettél, különben csenevész kamaszként a négy fal között csapott volna agyon a 220, miközben apám elektroncsöves rádióját bütykölöm, hogy hátha megszólal már végre belőle a Szabad Európa Rádió, Cseke László és zenés műsora.

Barlangokat jártunk a Nyugati-Kárpátokban, és kergettük a zergéket a Retyezátban utolsó, szétrágott csomag cigink miatt átkozódva. Te faragtál belőlem, a panelcsótányból természetjáró és természetkedvelő embert. Sosem köszöntem meg.

Nem kértem sosem, de te akkurátusan ügyeltél arra is, hogy napirenden legyek a legújabb Pink Floyd lemezzel, másoltad a kazettákat, hogy bőgethessem a Judas Priest-et - anyámék nagy örömére. Te határoztad meg zenei műveltségem(?) alapjait is. Sosem köszöntem meg.

És ó, a nők... Már rég túl voltál az első bombázón, amikor én még azon zsörtölődtem reggelenként, suliba menet, hogy né, még sehol az a kurva folt a gatyámon. Te meg a sokatlátott macsó derűjével nyugtattál: csak semmi pánik, jön az, ne félj! És középiskolásként átütemezted a reggeli indulást, csak hogy be tudjunk sorjázni minden reggel a lány mögé, aki nekem veszettül tetszett. S aki mellesleg ma társam és gyerekeim anyja. Sosem köszöntem meg.

Aztán jött '89, szétrepültünk, szétváltak útjaink. Évekig nem találkoztunk, de amikor igen, ugyanott folytattuk, ahol abba se hagytuk. Akkor is, amikor már bedarált a gépszíj. Először, másodszor, sokadszor. Bolyongtál, mint egy eltévedt fogaskerék, melyet lassan, de biztosan darabokra tör a gép.

Kértél, igen, kértél néha egy kis olajat, de az mindig vagy túl sűrűnek, vagy túl hígnak bizonyult. Egyre nagyobb darabok törtek le belőled, de sosem hagytad-tűrted igazán, hogy villáskulccsal rádrontsanak. Én meg nem voltam hajlandó ápolónőt játszani neked, hiszen nem az volt a kulcs. Mondtam is.

Utolsó találkozásunkkor már tudtad. Mondtad is: a gép teljesen bedöglött, hiába nyikorog és fülsértő, külső javítás már nem segíthet. Jön a vég, már csak ki kell várni. Erre koccintottunk. Ma temetünk.

Ha fekete holló hangját hallom a magasban, mindig eszembe jutsz Corvus corax...

Tamás fotói: Szomorúfűz, Album

Ki vagyok akadva. Több okból is, de leginkább azért, hogy ebből a köldöknéző öntömjénezésből az MR1-Kossth Rádió hajnali kettőkor kell felrázzon: ekkor hallottam beszélni Dávid Botondot. Fotóművészt vagy művészi fotók alkotóját.

Csak semmi mokány összevigyorgás, ez véresen komoly, különösen azért, mert hajlamos vagyok elmenni a lényeg mellett - ebben a blogban is néha. Mert mi lehet nagyobb öröm, elégtétel egy magamfajta, beteges lokálpatriótának, mint alkotó, gondolkodó emberrel találkozni - még ha nem is találkoztam Dávid Botonddal személyesen legalább egy évtizede.

A magamfajta spanyolviasz-zseniknek ajánlom az alábbi fotókat azzal: ügyelj, lehet, hogy közvetlen szomszédod sokkal értékesebb, mint te magad valaha is lehetsz. Igen, ez önkritika is volt. Gyorsan közlöm is, nehogy túlzónak találjam holnap reggel. Azaz ma, 2 óra 36 perckor.

Link: The Hilton Event (Dávid Botond)
 

Szó se róla, Szász Jenő ezt elcseszte, amit tudni lehetett már akkor is, amikor a Magyar Polgári Párt tisztújító kongresszusán azért módosítottak pártszabályzatot, hogy a vendégek is szavazhassanak az elnökre, a szabályosan igazolt küldöttek mellett. Lett is elsöprő győzelem - a mostani bírósági jogerős határozatig. Zsupsz, úszott a legitim elnöki tisztség, a vitatható elnökválasztást óvók pedig készülhetnek a disznótorra, bár a helyükben azért nem venném készpénznek, hogy a malacka megdöglött. Láttam én már leforrázott röfit kiugrani a dézsából...

De nem ez a lényeg, hanem az az apróság, hogy erős kezű vezetőként Szász Jenő általában a jelenre figyel, a megoldandó problémára mondván: előre nem szaladunk, problémát nem megelőzünk, ráér majd akkor kezelni, amikor felmerül. Rossz stratégia ez különösen ott, ahol a demokráciát kisebb-nagyobb Pjotruskák (lásd megjegyzés!) felügyelik. Mindig az erősebb írja a szabályokat, tudom, de csak akkor, ha annak betartása házon belül megoldható.

Tekintettel arra azonban, hogy ez az újkeletű(?) demokrácia tulajdonképpen a különböző jogosítvánnyal rendelkező, egymásba ágyazott intézmények Pjotruska-játéka, egy párt működése a nagyobb Pjotruska szabályainak (a hatályos román törvényeknek) is meg kell feleljen. Ezért aztán így kell játszani - maximum a Pjotruska bábu mérete változik, az, hogy mikor, ki, melyikbe illik bele. Lefordítva: a román igazságszolgáltatás Pjotruskája nagyobb, mint az MPP-é akár tetszik, akár nem. Egyszerű ez, a két éves fiam is rájött már erre a turpisságra ;)...

De nem igazán jött rá erre még az udvarhelyi RMDSZ sem, ahol látszólag két ugyanolyan súlyú Pjotruska vívja a paragrafusok csatáját. S bár méltányolom Grünstein Szabolcs és Bíró Enikő erőfeszítéseit, de csak a cikkelyek - az RMDSZ saját szabályzatai - nem mentik meg őket a vereségtől. Hogy miért is? Mert a szabályokat újraírják, a nagyobb Pjotruskák akarata érvényesül majd, ha tetszik, ha nem, márpedig jól érzékelhető, hogy Benedek Árpád Csaba élvezi a nagyobb Pjotruska támogatását. Igaz, ha ők is bíróságra viszik az ügyet, hát odaüthet a "még nagyobb" Pjotruska. Ugyanaz, amely most az MPP-t is jól pofán vágta.

Nem mondtam semmi újat, nem én, csak figyelem a két éves fiam, s lám, van mit tanulnom tőle. Vajon miért nem megy ez mindennapi elnökeinkek? He?

Frissítés: Hála a figyelmes olvasónak, a Pjotruska Matrjoskának olvasandó, az átkeresztelés oka feltehetően a paternalista családi környezet volt: gyerekként én Pjotruskákat tisztelhettem az egymásba illeszthető bábukban. Karácsony Benő is ludas lehet ebben...

Igazán megindító az a szerénység, mellyel Baloga T. Sándor, az udvarhelyi "sztár" viseltetik saját zsenije iránt. Mondjuk, ez emberi vonás, nem is minősíteném, ha ilyen-olyan összefüggésben nem lennék része(se) emlékeinek - legalábbis az uh.ro-n napvilágot látott interjú tanúsága szerint.

Először is, rossz helyen voltam, rosszkor, mert Baloga T. Sándor hathatós hozzájárulásommal foghatott mikrofont a kezébe, és állhatott kamera elé. Belátom, ha akkor melegebb vidéken vagyok - ahová azóta is többen kívánnak, nem feltétlenül oktalanul -, nos, megmenthettem volna Székelyudvarhelyet egy ripacstól.

Bűnöm azért is tetemes, mert nem ismertem föl időben, hogy a székely anyaváros médiagéniuszánál állandosulni fog a hülyeség. Azonnal ki kellett volna rúgni-rúgatni, amikor láttam ennek jeleit, de nem tettem. Tévedtem, de úgy véltem, a szakma iránti alázat tanulható. Hát nem, Baloga legalábbis igencsak rácáfol erre a hittételemre, újra is kell rendeznem magamban ezért a nagy igazságokat... Csessze meg! Ezzel kapcsolatban különben már röffentem egyszer, de már akkor is későn.

Aktuális géniuszunk nem átallja azt állítani, hogy "addigi hozzáállásomnak, munkámnak köszönhetően nem volt annyira meglepő, amikor Hosszú Attila vezérigazgató egy nap behívatott az irodájába és azt mondta, hogy szeretné, ha én elvállalnám a stúdióigazgatói tisztséget". Bassza meg, nem volt annyira meglepő, mi? Ilyent még az általam "oly nagyra becsült" Esterházy Péter sem mond magáról, pedig - valljuk meg - ő tehetné. De a mi Sándorunknak ez nem elég, tovább megy, hogyaszongya: "jó sajtós tudok lenni". Unzsenír. Szinte tökön szúrtam magam, amikor rájöttem, ő tényleg így gondolja, ezt hiszi is. A beképzelt fasz erre nem elég erős kifejezés, de cizellált szakmai választékosságom, túlszárnyalhatatlan és mérhetetlen profizmusom nem engedi, hogy erősebb kifejezést használjak - mert ugye, én szartam a székely viaszt is, hehe...

Baloga T. Sándor tanítóképzős diákként sokszor szavalt a Március 15-i ünnepségeken; a Talpra magyar neki akkora önbizalmat adott, hogy ez azóta is csak nő, csak nő - úgy értem: növekedik, el is röpítette Brassóig, bele egyenesen a kávébizniszbe. De van még jobb is, mondjam még? Mondom.

Baloga mindenkivel meg tud(na) beszélni dolgokat, kivéve engem, ezt mondja: "a volt kollégák közül (...) két ember van, akivel nem szeretnék leülni, mert ők a kampányok alatt átléptek bizonyos határokat. Ők Szőke Laci és Balázs Árpád. Szakmailag Lacit egy vénás emberkének tartom, de akkor lenne igazán tökös, ha a saját csapatáról is úgy írna mint a másikról". Vénás is, meg emberke is, mi? De, hogy még a tököm is elvitatod, na, ez már egy kicsit sok(k).

Te Sándor, nézd el nekem, de megpróbálok fölnőni hozzád, s megosztom veled az én pórias vívódásom a tökö(ssége)mmel kapcsolatban - ha megengeded.

Sándor, 1996-ban úgy döntöttem, hogy nem csak kívülről szemlélem és kritizálom az önkormányzatot, hanem belülről is megpróbálok tenni valamit, már csak azért is, mert sokan 
sokszor vágták a fejemhez: könyű a lelátóról fociszakértőnek lenni, de tessék csak kipróbálni élesben...

Nos, értékrendem szerinti csapatot választottam és felálltam a pályára. Fociztam is, de nem túl jól, qrvára nehezen tudtam elviselni, hogy a (helyi) politikában a szabályok állandóan  változnak. Idegesített az is, hogy ha a csapat érdeke úgy kívánta, akkor öngólt kellett rúgni. Szóval, nem vált belőlem jó focista. De a meccsek során sok csapattárs bizalmát, netán 
barátságát elnyertem, sok mindent megtudtam örömeikről, de gyarlóságaikról is. A csapatkapitány kilengéseiről még többet. De ezeket nem írhatom meg, mert nem firkászként fogadtak bizalmukba, hanem csapattársként, nem újságíróként jutottam bizalmas információkhoz, hanem játékosként - ha érted mire gondolok.

Sándor, a bundagyanús ügyleteket nem megírtam, hanem szóltam a csapatkapitánynak, hogy né, ez meg ez távolról is bűzlik. Mivel sok mindennel nem értettem egyet leszálltam a pályáról, 
kiszálltam a csapatból, majd a vezérdrukkerek kemény magjától is leszakadtam. De még mindig nem írhatom meg, ami csapattagként jutott tudomásomra. Csak olyan eszközöket használhatok, melyek egy újságíró arzenáljába valók. Ebbe nem fér bele, hogy tegnapi barátomat szembeköpjem. Nem, mert különben összetörne minden tükör körülöttem.

Sándor, rajtad kívül még ismererek legalább egy ember(ké)t, aki ezt az apróságot figyelmen kívül hagyta. Ezt az ember(ké)t Pintér D. Istvánnak hívják. Te arra ügyelsz, hogy jó kávét igyunk (igyanak a Brassó környéki kávé-fanok), gratulálok, de Pintér D. Istvánról van valami hír? Mi van vele? Szóljon, aki tudja!

Sándor, hát ennyit az én tökö(ssége)mről...

Ui.: Minden Baloga-fant megkövetek, senkinek sem akartam a lelkébe gázolni, de nyugi, Baloga T. Sándoron nem fog ki ez a néhány karakter. Ilyen és ekkora egón több kilónyi könyv sem találna fogást.

Mátyus Katalin, a Kossuth Rádió (ma már mr1) egyik hírolvasója a székelyudvarhelyi Príma Rádiónál kezdte rádiós pályáját. Tetszik vagy sem, de én "fedeztem" föl, azaz adtam lehetőséget arra, hogy kipróbálja magát rádiós hangként. Nem az én szerepem a fontos, hanem az, hogy kellemes érzés olyan arcokat viszontlátni, akikhez így vagy úgy, de "közöm" volt szakmai életútjuk kezdetén.

Címlapfotó az RTV műsorújság 2010. január 10-i számában.

Mátyus Katalin tulajdonképpen mindennel rendelkezik, hogy ún. magyar celebbé váljon. Azt hiszem elindult ezen az úton. Az RTV műsorújságban készült interjút is el lehet olvasni.