FEKETE-FEHÉR

Csak néhány napja követem ismét rendszeresebben az udvarhelyi, székelyföldi, mondhatni erdélyi eseményeket.

Mindeközben pedig azon gondolkodom, hogy vajon mikor, kinek és mi lépi át az ingerküszöbét, azaz mikor, kinek, mi lehet annyira érdekes, hogy foglalkozzon vele, írjon-olvasson róla? Rögtön föl is „ütöm” a Transindex és a Honline.ro (Hargita Népe) címlapját. Dől belőlük Esterházy Péter. Nem baj ez, persze, nagy író, mégis, felháborít ez a térdre borulás, különösen, mert nem sok Esterházynál cinikusabb fajtagyűlölő koptatta ennek a vidéknek a földjét. 

Ja kérem, 600 kilométerre Budapesttől már átalakul Esterházy verbális identitása. Azaz lazán szaxizik az úristen. Átszellemült mosollyal, sőt, áhítattal emelkedik itt mindenki magasztos irodalmi régiókba. Esterházy is. Azok előtt, akiknek pusztán a léte is ellentmond mindannak a „magas” értékelvűségnek, melyek mentén (tudjátok, mint a vascipőkre néző fa a budapesti Duna-mentén!) a nagy író meg szokta mondani a frankót.

Kíváncsian várom a holnapi Honline (vagy Hargita Népe) Esterházy-interjúját: vajon lesz olyan bátor a riporter, hogy elvonatkoztasson kicsit az irodalomtól? Vajon meg fogja kérdezni tőle, hogy mondaná már meg, milyen alkotói mélység okoz nála beteges nemzetfóbiát? Tenné már helyre/világossá ezzel kapcsolatos – kizárólag irodalmi és értékelvű – nézeteit, de ne csak egy elkövetkező apa-lány (fiú?) regényben. Hanem itt, az erdélyi, székelyföldi magyar nagyérdemű előtt.

Megkérdezném tőle, hogy akkor most mi elmagyarosodott románok lennénk? Vagy elrománosodott magyarok? Olyanok, akiknek a kulturális köldökzsinórjából már rég nem az a fajta folyadék tör föl, melyből oly szívesen issza megrészegültre magát Esterházy Péter – valahogyan mindig választások körül, persze – a Népszabadság vagy az Élet és Irodalom hasábjain.

Dühít, hogy a Magyar Kultúra Napja alkalmából stílusosan, éppen a Székelyföld (meg a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja, azaz a magyar állam) meghívására egy kaméleon emlékeztet(?) arra, miszerint magyar kultúra (és irodalom) csak egy van. 

Lófaszt! – gondolhatta Móricka is, miközben az utolsó magyar kolbászt majszolta mohón a spájzban, és édesanyjának így kiáltott: anya, csak egy volt!

***

Ennél szebben már csak az az információkban és részletekben gazdag tudósítás dobott föl, mely szintén összefügg a magyar kultúra napjával, és így szól: „Múlt heti bukaresti látogatása után tegnap ismét a fővárosban intézte városunk ügyeit Bunta Levente polgármester. Most a kulturális miniszterhez, azaz párttársához, Kelemen Hunorhoz érkezett az elöljáró, ahol két fő témát beszéltek meg, méghozzá a Haáz Rezső Múzeum és a volt mozi épületének helyzetét” (uh.ro). Hát, a mi kultúránk már csak ilyen...